A múltkoriban az egyik unokatestvérem megjegyzést tett az unokaöcsém Tisza cipőjére, mondván:
"Fel nem vennék ilyet! A Tisza cipő egy olyan korszakot idéz fel, amire jobb nem emlékezni'"
Erre én kiszámoltam, hogy ez az unokatestvérem abban a korszakban mindössze csak zsenge gyermekkorát töltötte, a rendszerváltáskor még alig volt 10 éves. Ugyan mit tud neki olyan rémségesen rossz emlékeket felidézni a Tisza cipő és a korszak, amikor azzal voltak tele az üzletek?! Ekkor gondoltam ki, hogy nekilátok ennek a blognak, és leírom, nekem milyen emlékeim vannak arról a "csúnya, rossz átkosról". Így kezdődött (számomra):
1968-ban megszülettem. Nincs ebben semmi különös, még jó sokan megszülettek akkoriban. (Többen, mint ma.)
Ami érdekes, hogy nem voltam - úgy mond - icuripicuri. Tudniillik, 4kg 40 dkg volt a mérlegelés utáni eredményem. Ez akkoriban elég feltűnően soknak számított. Ma sem tartják kevésnek, de mostanában sokkal több 4 kg körüli gyerek jön a világra.
Szóval, akkora baba voltam, hogy csodámra jártak. Közben sajnálgattak, mert a kórházi kisingek mind szétfeslettek rajtam, és úgy festettem, mintha egy szerencsétlen, nincstelen család sokadik újszülöttje lennék (így mesélte az anyukám).
Akkoriban nem volt lehetősége a mamáknak "rooming"-olni (azaz a babát odavitték hozzá egy nagy zsúrkocsiszerű valamin, megszoptatta, majd a nővérke visszavitte a jóllakott csemetét). Az első lányom születésekor (1993-ban) még én is láthattam és tapasztalhattam ilyet. Egyszerre volt mulatságos és szánalmas. A babákat a nővérkék szó szerint feldobálták a "zsúrkocsi" fakkjaiba, aztán nagy zenebona (gyereksírás) közepette végigjárták a kórtermeket, és mindenkinek kiosztották a kisbabáját. Utána kb. 1 óra múlva összeszedték a gyerekeket, a mamák meg nekiálltak lefejni a maradék tejüket. Tulajdonképpen ez jó volt abból a szempontból, hogy a két etetés közti időben nem kellett a gyereket pesztrálni, azaz a pelenkázás, fürdetés a nővérkék dolga volt. Másrészt az ember nem is mehetett oda a saját gyerekéhez, ha kedve tartotta, és egy újdonsült anyuka ezt nehezen viselte.
Ráadásul azzal is csak később szembesültünk, hogy a pelenkázás nem egyszerű feladat. Mivel akkoriban, amikor az első lányom született, még nem nagyon lehetett Liberót kapni. Legtöbbünk bizony a textilpelenkákkal bajlódott. Igaz, nem sokkal ezután már elterjedt a Liberó, és bár drága volt, én is inkább használtam, mert kényelmesebb, egyszerűbb volt, ráadásul nem kellett 90 fokon kifőzni és forró vasalóval mindkét oldalát kivasalni. Ezt anyukám tanította, mert az ő idejében aztán tényleg nem volt sem Liberó, sem Pampers, sem pelenkabetét. Megmutatta, hogyan kell a pelenkát úgy háromszög alakban hajtogatni, hogy a közepén legyen egy dupla réteg, és hogyan kell megkötni. (Nem valószínű, hogy ma még mindig meg tudnám csinálni.) A második lányom születésekor (3 évre rá), már csak azért volt textilpelenkám, mert maradt abból, amit annak idején beszereztem, de egyáltalán nem bugyoláltam bele a gyereket, hanem a böfiztetéshez használtam, azt tettem a vállamra. Élveztem, hogy van már pelenkanadrág több méretben, márkában, és akkoriban már nem volt olyan drága (csak a fele költségvetésünk ment el rá :-D).
Szóval, tényleg. Ha a babák születése körüli hercehurcát tekintjük, bizony ma sokkal jobb dolga van a kismamáknak: az első perctől fogva roomingolhatnak, pelenkanadrágot használhatnak, és eldobhatják. Csak persze mindezt sokkal több anyagi ráfordítással tehetik. Ma már a szülés is pénzbe kerül, ahogy hallom, százezret is otthagynak a szülésznél az ifjú anyukák és apukák. Ez durva. Ha most lennék fiatal, nem vállalnék gyereket. Nem lenne pénzem arra, hogy megszüljem. Arra meg, hogy pelenkázzam, végképp nem.
Szerencse, hogy amikor engem szült az anyukám, nem voltak ilyen problémák. Nyilván akkoriban is anyagi megterheléssel járt egy baba érkezése, de egyáltalán nem ilyen hatalmassal. Mégis csak szerencsés vagyok, hogy nem mostanában születtem...
